Teljesen jogosan kaptam egy észrevételt az év elejei bejegyzésemre, melyben megemlítettem, hogy a PCOS számomra most már áldás. Az ismerősöm kérdése az volt, hogy hogyan lehet egy ilyen egészségügyi anomáliát áldásnak nevezni, mégis ki áldana meg ilyesmivel. Ezt szeretném kifejteni.
A PCOS egy tünetegyüttes, melynek kiváltója a mai orvosi tudás alapján az inzulinrezisztancia. Az IR pedig egy széhidrátanyagcsere zavar, mely kialakulásában “segít” a rossz genetika, de alapvetően a helytelen étkezés, életmód zavarja össze a szervezetet. Tehát egy ilyen betegség kialakulásában én magam igen csak hibás vagyok. Ezt nem úgy kell érteni, hogy szöges övet hordok, és mezítláb mászkálok magam büntetve a hibámért, csak jó azzal tisztában lenni, hogy a nem megfelelő táplálkozással én magam hozzájárultam a betegség kialakulásához. Persze egy ilyen probléma már akkor elkezd kialakulni, amikor még nem magamat táplálom, de egy szülő sem nevezhető hibásnak, hacsak abban nem, hogy nem volt elég tájékozott. Szóval a lényeg, hogy igazából senki nem hibás, de az sem igaz, hogy egy sorscsapásként kaptam a betegséget egy rajtam kívül álló gonosz valakitől.
Hiszem, hogy semmi nem sorscsapás, hanem egy nehezítés a pályán, amiből jól érdemes kijönni. A PCOS mint női betegség, nagyban rontható egy sérült lelkiállapottal, önostorozással, dühvel. Tehát a gyógymód első lépése elfogadni, hogy ezt kaptam, és megérteni, hogy miért. Én elfogadtam. Meg is értettem.
Egy betegséggel szembe nézni, és hála azért, hogy én csak ezt kaptam, nehéz. Mert először valakit, valahol hibásnak gondolunk. De általában, ha rossz történik az életünkben, ahhoz így állunk. “Nem én tehetek róla, hanem a főnököm, a kollégám, az anyám, az apám, a kormány, az ország, az időjárás, vagy AZEMBEREK.” Sokan itt meg is rekednek. Én kaptam egy nyavalyát, ami rákényszerített arra, hogy szembe nézzek azzal, hogy miben vagyok én a hibás. És ami a jó hír: ha én vagyok a hibás, akkor meg is tudom javítani! És ez ám a nagy felfedés! Ez ám az áldás! Hónapok óta javítom a szervezetem. A lelkem, a testem. Te csináltál már ilyet? De úgy igazán? Tudod, hogy működsz? Veszed a tested jeleit? A pattanásokat utálod vagy megérted, hogy a szervezeted csak így tud kommunikálni? A fájdalom istencsapása vagy jaj kiáltás, ami felé fordítod a tekinteted?
Nyilván jobb, ha nincs baj…de meddig nincs? Kevesen vagyunk olyan előrelátóak, hogy lemondunk finom ételekről, veszélyes hobbikról, nagy bulikról csak azért, hogy később ne legyen bajunk tőle. Valaki akkor is nehezen változtat, ha már megtörtént a baj, mert áldozatnak hiszi magát, sír-rí, sajnálja magát és elvesztegeti az időt, ami alatt gyógyulhatna is. A gyógyulás mindig az önmagunkkal való szembe nézéssel kezdődik. Ha te nem tudod elfogadni, hogy van egy “betegséged”, átoknak tekinted, gyűlölöd magad, utálod, azt, ami körülvesz, akkor honnan tudnál a gyógyuláshoz pozitív energiát meríteni? A düh, a gyűlölet benned gerjed, de nem gyógyít. Az elfogadás, a merengés, az értelmezés, a megosztás, a segítségkérés, a figyelem, a türelem is benned születik és ezek gyógyítanak.
Minden, amit kapunk, előbb-utóbb áldássá lesz, ha felismerjük a tanító, javító szándékát. Az életemben nem lehet más a hibás, a bajom okozója vagy az örömöm szerzője. Valahol mélyen tudnom kell, hogy azt én kezdtem, én indítottam, mások lehet csak löktek rajta egyet.
Nem kívánok senkinek betegséget, ilyen “áldást”, csak azt kívánom, hogy képesek legyetek meglátni a jót, abban is, ami először nagyon sötét. Hogy magatokban keressétek a megoldást jó indulattal, düh nélkül, elcsitulva.
Elkövetkező cikkeimben arról is írok, hogy a gyakorlatban miket tanultam meg. Hogyan lehet megtanulni és megszeretni a diétázást. Mi benne a jó, és milyen pozitív hatásai vannak az életemre.
Pilates órák, személyi edzés, egyéni konzultáció:
Köszönöm szépen 🙂
Minden szavával egyetértek. 🙂 Nagyon jó cikk. 🙂